1968-ban születtem, Budapesten. Ha fiú lettem volna, Balázsnak hívnának..., na igen... a tények szerint nem lettem, mégis van bennem egy jó adag Balázs.

Állítólag 5 évesen kijelentettem, hogy „híres művésznő leszek”... hát erre én nem emlékszem... szerintem csak blöfföltem. A szüleim viszont azonnali hatállyal beírattak zongorára.
Az iskolán kívüli időt kertünkben töltöttem 2 óriás mustáros zsíroskenyér társaságában a hintán, vagy bicikliztem a csajokkal. Szóval készültem a pályára.

A Konzi zongora tanszaka némi törést jelentett az életemben, és beláttam okosabb, ha a hinta helyett inkább a zongoránál üldögélek. Megérte. Két évi sírás-rívás után végre Krause Annamária tanítványa lehettem, és megtanulhattam tőle mindazt, amiből ma is táplálkozom, ha zenéről van szó.
A Színművészeti Operett-Musical tanszakán beléptem Versényi Ida néni fogadott unokáinak hosszú sorába, szerettem őt és ezért minden jelenet előtt mély levegőt vettem, bementem a színpadra... és nagyon nagyon erősen bíztam abban, hogy jó vagyok... közben az a csitri, aki ott maradt a hintán azt mondta a fejemben: „Eeez neked jó?? Ez nem jó!” „úgyse tudod, hopp-hopp mingyá’ elrontod...” és akkor nem tudtam, mi az igazság.

Aztán úgy harminc évesen, mint két kisfiú büszke anyukája - szinte teljesen váratlanul - megtaláltam a kezem és a lábam... és már néha a mondatok között is veszek levegőt... sőt, már tudok nevetni is, nem csak sírni... egyre többet hintázom... és gyűjtögetem a kavicsokat, csigákat, gesztenyéket, gyöngyöket... telik a lánc.